Mint a fecske.. ~Regény~




4. fejezet
Másnap reggel egy szobában ébredtem. A falak kékre voltak festve, s hatalmas poszterekkel voltak összeragasztgatva. Felálltam, és meglepetten tapasztaltam, hogy az utcai ruhámban vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy tegnap a hegytetején aludtam el. Felnevettem, és elindultam az ajtó felé, ám egyből hátra is hőköltem. Hirtelen ért a szédülés, és látni sem láttam semmit. Gyorsan visszaültem az ágyra és elszámoltam tízig. Addig vártam, még újra ki nem tisztult a látásom majd óvatosan lebotorkáltam a konyhába. Kértem Julie nénitől néhány szem szőlőcukrot, majd leültem az asztalhoz és elszopogattam őket.
- Lement a vércukrod drága?- kérdezte együtt érzően, és letett elém egy csésze kávét. Bólogattam, majd belekortyoltam az italba. Nem volt kedvem megszólalni, csak ültem, és a papucsomat bámultam. Kétségek támadtak bennem. Hirtelen megrémültem, hogy ezért az útért akár veszélyességi pótlékot is kérhettem volna Istentől. Megráztam a fejemet, és felálltam.
- Hol van Kaleb? Azt mondta ma elkísér Mrs. Maldoon-hoz. – mosoly ült ki az arcomra, magam sem tudom, hogy miért. Julie a nappali ajtaja felé pillantott, és rám nevetett. Még kissé kábán, de fürgén felpattantam, és át siettem a másik a szobába. Kaleb a kanapén ült, mellette pedig Eddy foglalta a helyet, és látszólag nagyon belemerültek egy csendes szópárbajba. Közöttük egy jókora, sötétzöld selyem kalap pihent, melynek karmájánál egy vastag, fekete öv, rajta jókora arany csat díszelgett. Rápillantottam a tv-re. Épp egy futballmeccsről közvetített, láttam a csapatokat, de csak azt tudtam megállapítani, hogy az egyik biztos Írország. Halkan Kaleb mögé lopóztam. Eddy tekintete az enyémbe fúródott, de csak egy pillanatra, elvigyorodott, és visszanézett a testvérére. Mikor végre elértem a fülét, jó hangosan becuppantottam egy puszit, és kacagni kezdtem. Eddy velem nevetett. Kaleb – ki tudja, hogy ijedtében-e vagy fájdalmában, felpattant a helyéről.
- Gabrielle!- sipította. A karomnál fogva megragadott, és finoman a kanapéra lökött, majd Eddyvel nekem estek, és kivédhetetlen csiki támadást indítottak a derekamra. A végére már visítottam a nevetéstől.
Halk léptek zaja szűrődött le az emeletről, és hozzá Bruce ritmusos ásításai csatlakoztak.
- Psszt! – hallottam Eddy suttogását a fejem mellől, aztán már csak az árnyékát láttam elsuhanni a szemközti falon, és a lábát, ahogy behúzódik a lépcső alá. Kaleb átölelte a vállamat és felkészült az akcióra. Pár pillanat múlva, Bruce vörös üstöke megjelent előttünk, Eddy pedig azonnal rá vetette magát. A két fiú teste hatalmasat koppant a padlón, mindketten feljajdultak, majd keserves sápítozások közepette feltápászkodtak a földről.
 Én hirtelen Kalebhez fordultam és kacarászva megkérdeztem tőle.
-         Mikor is indulunk?
-         Akár most, azonnal ha gondolod.
-         Oké! – majd ki ugrottam a bőrömből. Legszívesebben dalolni és táncolni lett volna kedvem, de megembereltem magamat. Kaleb elhúzott mellettem, és kiment az ajtón én pedig követtem.
-         Julie néni sokat mesélt rólad. – hallottam pár perc néma csend után a hangját. – Mesélte, hogy művész vagy. – megmosolyogtam ezt a mondatot.
-         Az, hogy művész vagyok túlzás. Inkább csak hobbifestő. És te? Mesélj magadról.
-         Hát…- láttam rajta, hogy töpreng. A tekintetét az égre emelte és úgy folytatta. – Történésznek tanulok, bár nem igazán szeretem. Inkább világot járnék. – Felcsillant a szemem.
-         Gyere hát velem! Utazzunk együtt!- be kell vallanom, nagyon örültem, hogy Kaleb ezt mondta. Egyedül tényleg féltem neki vágni az útnak. Kaleb rám nézett, és elmosolyodott. Arcáról lerítt, hogy arra várt, hogy megkérjem erre. Sikoltozva a nyakába ugrottam, és könnyek szöktek a szemembe. Ő átölelt, és magához szorított, úgy ahogy még senkise, még a szüleim se öleltek így soha. Karon ragadtam és tovább sétáltam vele a kitaposott ösvényen. Hamarosan egy kis faházhoz értünk. A kertben tövisekkel teli vörös rózsák nyíltak minden felé, s olyan gaz volt, hogy alig láttunk át felette.  Mikor beléptünk, dohos, és hullaszag hatolt az orrunkba. Kaleb mellettem állt, arcvonásai meg keményedtek, valami elborzasztotta. Abba az irányba néztem, ahol a fiú tekintete megállapodott és rájöttem mi undorította el ennyire. Egy pókhálós fotelben, egy oszladozó hulla üldögélt, kezében egy cetlit szorongatott. A hányinger kerülgetett, és könnyek szöktek a szemembe a látványtól. Lassan oda léptem hozzá, mert láttam, hogy Kaleb meg se tud mozdulni a sokktól, és óvatosan megérintettem a nyálkás, oszló húst, majd kivettem a kezéből a papírt. A cetlire gyöngybetűkkel egy cím volt ráírva, és három felkiáltó jel. A karjánál fogva kivezettem Kalebet a házból, majd mélyen beszívtam a friss levegőt. Pár perc kellett még felébredt a sokkból, és újra hangot tudott kiadni a száján. Émelyegve nyögött, és fuldoklott, szinte kétségbe esetten kapkodott a levegő után. Mikor már én is és ő is jobban éreztük magunkat, kihívtuk a rendőrséget, és még az ő ideértük előtt elhúztuk onnan a csíkot. Leültünk egy hídra, ami egy gyönyörű, tiszta vizű tó felett húzódott, és vártunk, nem tudtuk mire, csak vártunk.  Kaleb rám pillantott, de nem úgy, mint máskor. Sokkal mélyebben, érzelmekkel teli. Gyönyörű szemei megbabonáztak, szinte elvarázsoltak, és abban a pillanatban éreztem az ajkait az ajkamon, és hallottam a tűzijáték hangját a fülem mellett. Magához húzott és óvatosan megharapta az ajkamat. Tudtam, hogy ez a szerelem. Mikor szétváltunk elszégyelltem magamat, és elfordítottam a tekintetem.
-         Mi a baj?- kérdezte. Tenyerét a vállamra tette, és magához húzott.
-         Az unokatestvérem vagy!- mondtam elgyötörten. Kaleb az égre tekintett és nagyot sóhajtott.
-         Nem vagyunk unokatestvérek!- meghökkenve néztem rá. – Tudod, engem és a tesóimat örökbe fogadták, tehát nem vagyunk vérszerinti rokonok. – ahogy kiejtette a száján e szavakat, felgyűlt bennem az öröm és megcsókoltam, aztán szétbontottam a cetlit és rákérdeztem.
-         Drágám, hol van ez a bizonyos, Gyász kastély?- Kaleb tekintete megfagyott, és szemei ide- oda cikáztak. Zaklatott volt, és habozott a válasszal. Oldalba böktem mire felnyögött és megköszörülte a torkát.
-         Megmutatom. – azzal össze kulcsolta az ujjainkat és elindultunk tovább az úton.
 


3. fejezet
Egész este nem jött álom a szememre. Mikor már meguntam a nagy forgolódást az ágyban, magamra vettem az ibolya lila hálóköntösömet, hogy ne fázzak egy szál pizsamában, és kivonultam az erkélyre. Odakint hűvös volt, éjfél is elmúlt már, de az utcán még ilyenkor is nyüzsögtek az emberek. A város meseszép volt, de már unalmas. Boldog voltam, hogy elmegyek, és meglátogathatom apám szülőföldjét. Az égről megannyi csillag, bíztatóan mosolygott rám, és sikerült rávenniük, hogy még ma este összepakoljak. Nevetve vetettem be magam a ruhásszekrénybe, hogy összeszedjem a holmimat. Épp a kacatos szekrényben turkáltam az utazó táskám után mikor megcsörrent a telefonom.  Jó régi szerkezet volt, értékes, antik darab… szimplán csak egy vonalas telefonkészülék.  Felpattantam és két lépéssel átszökkentem a konyhába, majd felkaptam a kagylót.
-  Halló?- kérdeztem kissé lihegve.
-  Te vagy az Gabri?- szólt bele egy másik, ismerős hang.
- Julie néni!- örvendtem. Julie néni apa testvére volt. Kiskoromban sokszor jött ide Írországból, hogy láthasson bennünket. Mikor apáék elmentek, ő nevelt, itt Franciaországban, de nem sokáig maradt, csak három évig. Addigra betöltöttem a tizenkilencet és elkezdhettem élni a saját kis életemet. Julie néninek három fia van, Eddy, Bruce és Kaleb. Még együkkel sem találkoztam, de nagyjából velem egyidősek lehettek. Majd Írországban megejtek egy látogatást hozzájuk.
- Drágám! Mivel nem sokára itt a szülinapod… - tényleg, még négy nap és huszonkét éves leszek. – az ajándékodnak már meg kellett érkeznie, de egy jó tanács, indulj most, hogy ideérj a bulira…- a háttérből egyszerre négy férfihangot hallottam, a szavaik összemosódtak, én pedig felnevettem.
- Jól van Julie néni! Most megyek, szeretlek titeket!- szóltam, és válaszát meg se várva, pizsamában rohantam le a lépcsőházba a postaládákhoz. Már pár napja nem néztem meg, most pedig büntetésképpen egy jó vastag levél kupacot szedtem ki belőle. Visszasiettem a lakásomba, leültem a földre és átnéztem a halmot. Volt benne néhány számla, pár folyóirat, és tv újság, és az a bizonyos boríték Julie-éktól. Mohón feltéptem és kivettem belőle egy cetlit, és egy gyönyörű selyem dobozkát. Mikor megláttam, hogy mi is az a lap valójában, elakadt a szavam. Julie néni a fejembe lát.  Egy repülő jegy volt Írországba. A dobozka pedig egy szép elefántcsont fülbevalót rejtett, de az közel sem villanyozott fel annyira, mint a jegy.
***
  Már hajnali hatkor a  reptéren álltam. A kedves jegypénztáros hölgy, elmondta, hogy a jegyem első osztályra szól, ami csak még jobban izgalomba hozott. A stewardess  felkísért a gépre, és megmutatta a helyemet. Mielőtt felszálltunk elmondták az óvintézkedéseket, hogy az ülés alatt mentő mellény található, és, hogy légnyomás csökkenés esetén a plafonból lélegeztető maszk ugrik elő.  Eltelt pár perc és leült mellém egy nálam pár évvel idősebb lány. Kedvesen rámosolyogtam, majd elfordítottam a fejem, és kinéztem a repülő ablakán. Hiányozni fog a város, de legfőképpen a fecskéim. A festményeim is otthon pihennek, bezárva a lakásba, csak a könyvtárból lopott cetlit és a lapot, amire az útitervemet írtam, figyel még az óta is a zsebemben. Felszálltunk. Aludtam pár órát, majd rendeltem egy csomag földi mogyorót.
- És te miért mész Írországba? – szólalt meg mellettem a lány. Persze már első ránézésre megállapítottam, hogy nem Francia. Sötét vörös haja volt, rövid, Kleopátra stílusúra vágva. Tengerkék szemével az arcomat fürkészte.
- Úgy hallottam, hogy ott látták először az állítólag halott Damien Greenwalkot és meg akarom keresni. – alig fejeztem be a mondatot, a lány tekintete üvegessé vált, majd keresztet vetett a mellkasán, és onnantól kezdve nem volt hajlandó hozzám szólni.
 Kettő órába tellett mire a repülő leszállt Dublinban. Körülnéztem, és kicsit csalódtam. Dublin ugyan olyan, mint Francia ország, csak az emberek néznek ki máshogy. Fogtam egy taxit és leutaztam vele vidékre, ahol Julie-ék laktak. Ez a hely teljesen más volt. Lélegzetelállító. Minden zöld volt, és csodálatos. Hegyek, amiken vadlovak legeltek, és gyönyörű, tiszta vizű folyók. Egyből a szívembe lopta magát ez az ország. A taxis egy kis kőház előtt tett le engem, ahol Julie néni várt. Nem sokat változott azóta, hogy utoljára láttam. Ugyan az a hegyes orrú, vörös ciklon volt, aki mindig is. Öleléssel köszöntött majd beinvitált a házba. Kaleb, Bruce és Eddy aranyos, szeplős fiúk voltak, lángoló vörös hajjal, és mogyoróbarna szemekkel. Ha nem lettünk volna rokonok, még be is próbálkoztam volna náluk. Calvin bácsi is ugyan az maradt, az a hóbortos, pocakos férfi, aki minden nap krumpli pálinkát iszogat esténként. A fiúk meséltek nekem az iskoláról ahova járnak, és történésznek tanulnak, Julie tele etetett Ír krémlikőrös csokoládéjával.  Aztán az én mondókám következett. Kicsit idegesen, de neki kezdtem a szónoklásnak.
- Ahogy Abbie néni holmija között turkáltam a padláson, találtam egy könyvet, amit egy bizonyos Damien Greenwalk írt… - a név hallatán, Julie-n kívül, mindenki elfehéredett. – Kutatni kezdtem utána, és az interneten találtam is egy cikket, hogy melyek azok a helyek ahol felbukkant. Ott azt írták, hogy 2000 őszén itt is látta őt egy bizonyos Moria Maldoon. – reménykedve tekintettem a nénire, aki aggódó arccal nézett vissza rám. Pár percig néma csendben bámultuk egymást, illetve bámultak engem, én pedig lesütött szemekkel ültem a fotelba, aztán Kaleb megszólalt.
- Én tudom, hol lakik Mrs. Maldoon. Elvezethetlek hozzá. Felcsillant a szemem, és örömömbe a fiú nyakába vetettem magam. Kaleb egy ideig tétovázott, majd ő is átölelt, Julie néni pedig csak nevetett az egészen. A remény ismét felütötte fejét, hogy megtalálhatom Damient.
***
Este kifeküdtem a ház előtt lévő dombra, és a madarakat figyeltem, amik felettem szálltak el. Hallottam, hogy valaki elhelyezkedik mellettem, és azt, ahogyan lélegzik. Nem néztem rá, csak figyeltem az eget. Ő sem szólt semmit, csak átölelt halkan, az öleléséből éreztem, hogy Julie az. A tetteket szipogás kísérte, majd könnyek potyogtak a derekamra. A néni olyan volt mintha a testvérem lenne, nem is volt sokkal idősebb nálam. Mind össze tizenhat évvel. Az ikrek már tizenegy évesek voltak mikor Calvin bácsi és ő örök befogadták őket. A néni motyogott valamit arról, hogy anyáékkal álmodott, hogy újra látta maga előtt a házat, ami lángokban áll, és engem takaróba csavarva, sokkos állapotban. Igen valami ilyesmi történt. A tűz, ami anyáékat a halálba taszította, engem élve hagyott, még csak meg sem perzselt, csak az emlékeket hagyta meg bennem. Könnyek gyűltek a szemembe és én is átöleltem Julie-t. Így feküdtünk órákon keresztül, aztán mindkettőnket elnyomott az álom.



2. fejezet.
Hirtelen jött a hideg, a jeges szél az arcomba fújta a hajamat, én pedig kinyitottam a szememet. Gyorsan felálltam, és besiettem a házba, bár a bokámat már elkapta az eső. Ilyenkor szerettem festegetni, mikor biztosra tudtam, hogy senki nem fog zavarni. Felvettem hát egy ecsetet a földről, beállítottam egy üres vásznat a festő állványba és nekikezdtem. Először egy hegyet, felé fellegeket, szálló madarakat, és fákat, látást a messzeségbe. Mire befejeztem már elállt az eső, én pedig úgy döntöttem, hogy meglátogatom a nagynéném elhagyatott házát. Szegény öreg, már csaknem három éve meghalt, az orvosok azt mondták szívroham vitte el.  Felhúztam a cipőmet és a pulóveremet majd elindultam a ház felé. Végig sétáltam jó néhány úton mire eljutottam a néni házához. Begyalogoltam a kapun, majd az ajtón a nappaliba, fel a lépcsőn az emeletre, és a széles létrán a padlásra.
 Az egész padlás, dohos volt, poros és félelmetes. Mintha valami horror helységbe kerültem volna. Mindenhol dobozok és a molyok által félig megevett ruhadarabok hevertek. Lassan lépkedtem a régi kacatok között mikor hirtelen megakadt a szemem egy tárgyon. Odaléptem és felvettem az egyik doboz tetejéről. Egy könyv volt az, amit vastagon fedett a por. Óvatosan lefújtam róla a koszt és alaposan megnéztem. Egy jó régi kötet lehetett.  Valahonnan az 1800-as évekből származhatott. A címe az volt: Boszorkányégetések. Megnéztem a hátát, de az íróról nem volt kép, csak egy kicsit megkopott név: Damien Greenwalk.

 A cím és az, hogy hol találtam kíváncsivá tett, így hát haza vittem, és olvasni kezdtem. A könyv első pár lapja sok mindent leírt, többek között az emberek boszorkányok iránti érzelmeit taglalta, és azt, hogy mit tartottak boszorkányságnak akkoriban. Alig telt bele pár órába és már az utolsó lapnál jártam, le se tudtam tenni. Bár az befejező oldalon írottak megdöbbentettek. Egy mondat, ami a történet lezárása lett volna, mégis csak kíváncsiságot keltett bennem. „ S én, ki halálom múltán is úgy élek, mint előtte, így zárom soraimat. S kinek van bátorsága, hogy megkeressen, s célba is talál, örök ajándék lesz a jutalma.”


 Letettem a könyvet, és behunytam a szemem. Arra gondoltam, bárcsak tényleg élne még ez a bizonyos Damien. És én bárcsak megmerném keresni…

***


Reggel dallamos madárcsicsergésre ébredtem.  Felültem, és ásítottam egy hatalmasat. Álmomban egy furcsa gondolat férkőzött az agyamba. Annyira kíváncsi voltam, hogy kis is lehetett ez a bizonyos Damien. Gyorsan kigaloppoztam a konyhába, kevertem magamnak egy kávét, és kentem egy bagugett-et majd miután feltankoltam magam, felöltöztem. Egy halványkék, hófehér csipkeszegélyes szoknyát vettem fel, egy fekete garbóval, és egy fehér balettcipővel, majd elindultam a könyvtárba. Ha más nem, a régi újságokban, vagy az interneten biztos rátalálok az én keresett írómra.


 Odakint kellemes idő volt. Tipikus őszi hangulat uralkodott el a Francia országon, és ez nem csak az időjáráson, és a természeten volt látható, hanem az embereken is. A fák hullajtani kezdték leveleiket, beborítva velük az utakat, és a füvet. A gesztenye is megérett már, s a gyerekek mohón kapkodták fel őket a járdákról. Miközben a könyvtár felé sétáltam, megfigyeltem az embereket, és örömmel nyugtáztam, hogy szinte én vagyok az egyetlen, aki kitűnik közülük.  Jó, persze, minden ember más volt, de a szememben nem tűntek másnak, csak egyforma, magas, szőke robotoknak, akik ugyan úgy élik az életüket, mint minden nap. Természetemben én is ilyen voltam, és ezt szégyelltem is. Regényhősökre akartam hasonlítani, és kiskoromban csak arra vágytam, hogy ha felnövök, valami nagy tettet vihessek véghez. Akkor ocsúdtam fel a gondolataimból, mikor az egyik ilyen „droid” nekem jött, majd az orra alatt szitkokat mormolva gyorsan távozott is.

 Mikor beléptem a könyvtárba, az idős könyvtáros nő, akinek mai napig nem tudom a nevét, mosollyal üdvözölt.

- Csókolom!- álltam oda elé. – Régi folyóiratokat, esetleg újságokat, vagy aktákat keresek. Tudna nekem segíteni? – kíváncsiskodtam mohón. Teljesen beleéltem magamat, a szívem csak úgy kalapált. A nénike rám nézett vizenyős szemeivel, majd bólintott. Egyenesen egy hosszú sorhoz vezetett majd visszament, és újfent elfoglalta a helyét a könyvtári székében. Az iratok, mappákba voltak rendezve, és évszámok szerint csoportosítva. Fél órámba tellett mire találtam egy újságot, amiben említették a nevét. „ Damien Greenwalk 29 éves alkimistának, és varázslónak nevezett személyt, 1835. szeptember 2-án máglyán égették, majd háromszor főbe lőtték.”  Magamban gyászoltam szegény férfit, és magamat, hogy bedőltem a mesének, hogy él. Leszegett fejjel indultam visszatenni a mappát a helyére, amikor egy kis boríték csúszott ki belőle. Felvettem hát és visszaültem a helyemre. A borítékon kézzel írt szöveg állt: Sosem jelent meg nyomtatásban.

Sajnos a kíváncsiságom nagyobb volt minden bánatomnál, így hát felbontottam a borítékot. Kivettem belőle, egy jó alaposan összehajtogatott lapot, szétbontottam, és megnéztem. Egy régi újság címlap lehetett valamikor. Ahogy néztem szemem megakadt a vastag betűs feliraton: „ A test nélküli koporsó”. A lapot megfordítva, rátaláltam a cikkre, ami erről szólt. „Damien Greenwalk koporsóját, temetése után három nappal ismét felnyitották, de a test nem volt benne…” Tovább nem is jutottam a szöveg olvasásában, mert a kíváncsiság helyét átvette az izgalom. A címlapot összehajtogattam és a zsebembe csúsztattam, igaz sosem tettem még ilyet, de most muszáj volt. Óvatosan visszacsúsztattam a mappát a helyére, majd elindultam a gépterem felé hogy a neten is kutakodhassak kicsit. Kértem egy tollat meg papírt az egyik mellettem ülő diáktól, majd beütöttem az íróm nevét a keresőbe. Nem sok mindent dobott, ki csak pár facebook profilt, meg hírességet, aztán lejjebb görgetve rátaláltam egy blogra, amiben őróla publikáltak. Volt pár mondat ami segített kicsit a holléte felkutatásában, például:  „ a halott varázsló visszatért, Írország rettegésben él.”  és a „ Damien Greenwalkot látták Görögországban 2005 karácsonyának előestéjén.” Az összes lehetséges helyszínt felvéstem a lapra, majd hazasiettem. Feltett szándékomban állt a keresésére indulni, valami megmagyarázhatatlan ok húzott hozzá. És én rádöbbentem, hogy végre van indokom rá, hogy elszálljak, mint a fecske…



 1. fejezet
"Némely lélekben egy catskilli sas lakozik, amely egyaránt alá tud merülni a legfeketébb szakadékokba, és kiszáll belőlük ismét, és láthatatlanná válik a napsütötte tereken. És ha örökké a szakadékban szálldos is, az a szakadék a hegyekben van; így hát a hegyi sas legmélyebb bukórepülésében is magasabban jár, mint a síksági madarak, ha a legmagasabbra emelkednek is.'

 A könyvesbolt felé haladtam, egyik kezemben a pénztárcámmal, másikban egy csomag croissan-al. Rápillantás nélkül elsétáltam, néhány ruhabutik és ékszerrel megrakodott kirakat előtt, majd beléptem egy aranyos, vörösre festett ajtón. Lionel kedvesen intett nekem, én pedig rámosolyogtam. Aranyos öregúr volt, mindig kedvesen szólt hozzám, és segített, ha nem találtam valami könyvet.  Gyorsan felsiettem az emeletre, hiszen annyiszor jártam már itt, hogy csukott szemmel is feltaláltam volna. Épp az egyik polcon kezdtem guberálni mikor valaki megszólított. Hangja ismerős volt, és mély undort váltott ki belőlem. 
- Gabrielle. Nocsak, te ki mozdultál otthonról... beteg vagy? 
- Marie!- szóltam, de nem fordultam meg. Kikerestem a nekem tetsző könyvet, és nagy ívbe kikerülve a lányt, visszasiettem Lionelhez.  
- Mennyi lesz?- mosolyogtam. 
- Törzsvásárló vagy, neked csak 1500 frank.- nevetett. Letettem a croissant a pultra, és kihalásztam a pénztárcámból a megfelelő mennyiségű frankot, majd Lionel elé fektettem, visszavettem a kajámat, és kisétáltam a boltból. 
  Ahogy kiléptem, feltárult előttem Párizs gyönyörű látképe. Az utcán, amin végig kellett mennem, hogy elérjem a kis garzonlakásomat, amit lassan egy éve bérelek, színes olajfoltok és víztócsák éktelenkedtek elszórva. A tornacipőm kopogott a macskaköves úton, felettem madarak cikáztak el. Mindig imádtam ezeket az állatokat. Csodáltam őket, amiért képesek voltak önfeledten elrepülni amikor, és ahová csak akartak. Irigy voltam, mert én nem tehettem meg ugyan ezt. Illetve megtehettem volna, csak nem mertem. Hatalmasat sóhajtottam, és tovább lépdeltem, egészen a lakásomig. Beléptem az ajtón, és körbe néztem. Az egykor hófehér fal, immáron összefestékezett, hatalmas vászonná változott. A földön ecsetek és vizes tálkák hevertek magányosan. Párat odébb rugdosva előre jutottam és belenéztem a falra felszerelt tükörbe. Sokan dicsértek, hogy milyen szép vagyok, bár én nem tartottam annak magam. Igen, kitűntem a francia lányok közül, de nem a különleges szépségem miatt. Alacsony voltam, teltkarcsú, és gyűrű göndör vörös hajjal lettem megáldva. Cseppet sem franciás. Méreg zöld szememmel bámultam magamat, és a kis szeplőt az orrom hegyén, na azt mennyire utáltam. Nem szerettem emberek között lenni. Időm nagy részét a lakásom rejtekében töltöttem, festegettem, és olvastam. Már gyerekkoromban is ilyen voltam. Sosem keveredtem bajba, jó jegyeket hoztam haza az iskolából, és a tinédzser éveim sem teltek olyan rosszul, mint másoké. Igaz, jártam bulikba, de többnyire csak a legjobb barátnőimmel. Hármasba iszogattunk néha, és persze az első szerelem is megvolt már, voltak tévedések az életemben, de mindig kijutottam belőlük, és visszaálltam a megszokott, unalmas életembe. 
  Ledobtam a könyvet az ágyamra, ami természetesen most sem volt beágyazva, és kimenetem az erkélyre. A rálátás Párizsra egyszerűen elképesztő volt. Az Elfej torony, és miegymás, mindig megihletett.  
 De most nem volt hangulatom a festéshez, ledőltem az összecsukható napozó ágyamba és gondolkodni kezdtem. Egyik percről a másikra halk csipogás ütötte meg a fülemet, ami a fejem felől jött. Felnéztem, és mosolyogva tapasztaltam, hogy fecskék laknak az erkélyemben. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és rögtön elnyomott az álom. 
  Álmomban egy végtelen hosszú hídon álltam, nem láttam se az elejét se a végét. Két oldalamon széles, és hosszú folyó csobogott a messzeségbe. Fejem fölött fecskék reppentek tova, én pedig csak álltam, és gyönyörködtem bennük

4 megjegyzés:

  1. Szia, nekem tetszik a történet és a blog kinézete is szuper ! :) Csak így tovább, várom a következő részt ! :)

    VálaszTörlés
  2. Szia.:) Örülök neki ha tetszik.:D

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Olvastam, tetszett! :) Milyen sűrűn kapunk majd új fejezeteket?

    R.S.

    VálaszTörlés
  4. szia.!
    Örülök, hogy tetszett.:) Hetente töltök fel új fejezetet hétvégénként, mert addig a kollégiumban nem tudok igazán dolgozni.:/ remélem tetszeni fog a többi részlet is.:)

    VálaszTörlés